Ma éjszakás voltam, így reggel értem haza a munkából.
Hullafáradt voltam, így alig vártam már, hogy az ágyba kerüljek annak ellenére, hogy nappal nem alszom valami jól.
Ma viszont az álmaim se voltak megnyugtatóak…

Exemről álomodtam; én sütöttem valami sütit, ő meg szakított velem…
Síró görccsel ébredtem.
Furcsa, de mióta szakított velem (februárban) nem álmodtam vele.

Állítólag az álmaink segítenek feldolgozni a napi jó/rossz élményeinket.
Hát, nem tudom, szerintem nálam ez az álom amolyan késleltetett reakció volt.
Most már kezdek megnyugodni meg összeszedni magam, aztán biztos gondolta az agyam, hogy most már meg se kottyan, ha odafigyelek az érzéseimre.

De nekem semmi kedvem ehez. Annyit rágódtam már rajta…

Nem akarok arra gondolni, hogy hogyan szeretett csakúgy ki hirtelen belőllem; hogy mióta ismerkedett a másik nővel; hogy miért hitegetett egy hónapig azzal, hogy még megbeszélhetjük a dolgokat, miközben ismerkedett vele.

Nem tehetem ezzel tönkre magam.
Egy helyen, ugyanabban az irodában dolgozunk.
Felnőtten kell kezelni a dolgokat…

Azóta persze, már felhozta nekem egy-két kollégám, hogy mi lenne, ha csak úgy összejárnánk, mert attól milyen jó lenne nekem…
Hát, én nem érzem úgy, hogy erre lenne szükségem.

Most van egy udvarlóm, mármint egy komoly, nem olyan, mint ezek…
Bár nem tudom lehet, túl giccses már az “udvarló” szó használata.
Mostanság már nem szokás, ami nagy kár.
De erre a férfira passzol az udvarló szó…

Igazából évek óta ismerem s tinédzser koromban volt is egy időszak, amikor tetszett.
Nem próbálkoztam nála, mert épp reménytelenül szerelmes volt másba, inkább a barátja lettem. 
Én időközben hol itt, hol ott laktam; ő kiköltözött külföldre.
Nem mondom, hogy napi szinten beszéltünk neten, de hébe-hóba mindig írtunk egymásnak, hogy kivel, mi a helyzet.

Aztán most, hogy az exemtől elköltöztem, újra a szüleimnél lakok.
Beszélgettünk, vigasztalt, tartotta bennem a lelket és valahogy eljutottunk odáig, hogy már minden nap beszélgettünk.
Ez amúgy rettentő fura, mivel ő még kint él külföldön és csak augusztusba fog haza költözni.

 Én meg hát nem is tudom, hogyan érzem magam…

Először óvatos voltam vele.
Elvégre ismerem magamat és úgy általában a nőket is.
Szakított velem az az ember, akivel a jövőmet elképzeltem.
Persze, hogy jól esett a törődése, de mivel barátok vagyunk, így nem akartam mankónak használni…

De meglehetősen kitartó.
Pedig mondtam neki, hogy nem tudok senkiben megbízni…

Azóta is ír minden nap.
Annyit kért, hogy ha augusztusig nem talál rám a nagy szerelem, akkor menjek el vele egy randira…

Az emberi érzések olyan múlandóak…
Aztán meg nem marad más csak az emlékek…

Oh, mutatok is egy idézetet, bár nem tudom, hogy kié, de nagyon tetszik (és nem depis)…

 “Az emlékek, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai.

Emlékezzünk!

Emlékezzünk arra, hogy milyen volt gyermeknek lenni, játszani, hinni, örülni, nem félni és csak élvezi az életet;
emlékezzünk azokra a pillanatokra, mikor még hittük, az élet tisztességes és velünk nem történhet semmi rossz, fájdalmas;
emlékezzünk arra, hogy voltak álmaink, s micsoda álmok voltak azok, hittük, hogy mind valóra válhat, hittünk a csodákban, az életben, mindenben s mindenkiben;  
emlékezzünk azokra az időkre, mikor még bíztunk abban, hogy a mosoly és a szeretet elég mindenhez…

De aztán felnövünk, néha talán túl gyorsan is, és mint elmosódó álomképekre úgy emlékszünk ezekre az elmúlt, boldog képekre , s nem értjük, mi romlott el, miért van az, hogy a világ már nem ér ránk, s az élet nem akar foglalkozni velünk;
álmaink porba hullnak, s megkeseredik a lét, minden egyes sóhajunk üresen visszhangzik…

Milyen jó is, ha az embernek van egy szerető testvére, aki vigyáz rá, akire mindig számíthat, aki megőrzi a titkait;
milyen jó, ha van egy barátnőnk, akivel bármit megbeszélhetünk;
gondoskodó szülők, akik mindig mellettünk állnak;
szerető, akivel teljessé válhatunk;
rokonok, barátok, akik jelen vannak, hogy értelmet adjanak az életünknek.

S milyen jó lesz majd később mindezekre visszagondolni, mosolyogva emlékezni a szép időkre, de oly nehéz sokszor, mert túl sok árnyék van a világon ahhoz, ne legyen oyan ember, akinek ne jusson belőle…
A legtöbb árnyékot mi magunk hívjuk életre, mi éltetjük, tápláljuk a bizonytalanságunkkal, félelmeinkkel, s tétova vágyaink, reszkető álmaink halvány fényében is csak azt lessük, mikor ereszkedik ránk a sötétség ahelyett, hogy a fénysugarakkal foglalkoznánk, s ha az élet küld ránk nem várt vihart , s mi éppen rosszkor vagyunk rossz helyen, úgy érezzük, tán megérdemeljük a sorsunkat, és nem küzdünk tovább, hagyjuk, hogy elsüllyedjünk, ahelyett, hogy felállnánk és mennénk tovább…

(…) Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk.”