Most meg nem is nagyon tudunk beszélni, mert ő délelőtt dolgozik, én meg délután…
Nem is csodálom egyébként, hogy a távkapcsolatok többsége kinyiffan. Mi “csak” ismerkedünk, de így is majd megőrülök néha.
Rossz, mert így, hogy nem tudunk még talizni, csak lebeg valahol a nagy világban a “kapcsolatunk”, hogy talán összepasszolunk…
A távolság veszélyes dolog…
Az előző kapcsolatomban is éreztem ezt. Én is mindig dolgoztam, exem is. Ha nem dolgoztunk, akkor fáradtak voltunk plusz olyankor hoztunk be minden otthoni elmaradást. Én közben még anyuját is ápolgattam…
Senkinek nincs ideje senkire és semmire…
Hogy lehet manapság fenn tartani egy normális kapcsolatot?
Mindenki teper ezerrel a megélhetésért, az álmaiért, az illúzióért.
Hogy lehet ebbe még belesűríteni egy jól működő kapcsolatot meg még esetleg 1-2 gyereket?