“Azt mondják egyesek, hogy a csend is beszél, csak érteni kell szavát.”

Én világéletemben jobban szerettem csendben lenni, mint beszélni. De tényleg, nem útközben lettem ilyen, hanem alapból így születtem. 
Anyum nem egyszer mesélte, hogy milyen csendes gyerek voltam. Tudtam beszélni, csak épp nem akartam.
Mesélte, hogy amikor még Pélyen laktunk kiskoromban, akkor volt egy házaspár, akikkel jóban voltak. A lényeg, hogy a csaj férje nem nagyon szerette a gyerekeket. Vagy talán nem is ez a legjobb megfogalmazás, hogy nem szerette, inkább csak nem tudott velük mit kezdeni. Aztán én meg jobban szerettem inkább a felnőttek társaságát és amikor a kertben tett-vett, akkor követtem mindenhova. Amikor a gyepet locsolta, akkor leguggoltam mellé és figyeltem, hogy locsol. Nem szóltam egy árva szót se hozzá. Anyum mondta, hogy annyira megkedvelt a pasas, hogy utána már ő hívott, hogy “segítek” e neki ebben, abban.
Később született egy lányuk és az én keresztnevemet adták neki…

Most is inkább csak csendben vagyok, de persze, azóta már felnőttem, így alkalmazkodom. 
Tudjátok, hogy van ez… Vagy elég erős vagy ahhoz, hogy mások alkalmazkodjanak hozzád, vagy te alkalmazkodsz.

Vannak emberek, akiket szeretek meg szeretnem is kell, de nem szívesen beszélgetek velük.
Ebbe a kategóriába tartoznak a szüleim.
Ők mindig a saját bajukkal vannak elfoglalva. Jó, persze ha önzetlen lennék, akkor nem zavarna az állandó panaszáradatuk, akkor sem, ha én szóhoz se jutok.
De hát, én is csak ember vagyok és az, hogy zavar igazából az ő hibájuk.
Én nagyon jól elvoltam úgy, hogy meg se próbáltam nekik mondani, hogy velem mi a helyzet, de gyerekkoromba volt egy kicsit zűrösebb időszakom (amiről ők is tudtak) és akkor meg kaptam, hogy én soha nem beszélek nekik semmiről…
Azóta mindig meg-megpróbálom legalább megemlíteni, ha van valami bajom, de igazából meg se hallják.

Amúgy is mindig mindenhol ezt szajkózzák, nem? Ha problémád van, beszéld meg a szüleiddel, a barátaiddal, a szerelmeddel, a világot érdekli, hogy jól legyél. 
De ugye tudjuk, hogy ez azért nem ilyen egyszerű…

Amúgy az égvilágon semmi bajom, annak ellenére, hogy kissé talán depisnek tűnhettek az előbbiek. 
Csak gondoltam, leírom…

Tegnap megint videó cseteltem az udvarlómmal…
Amikor még nem videó cseteltünk, akkor mondta, hogy szép vagyok. Én meg írtam neki, hogy rossz stratégia úgy írnia ezt, hogy nem is lát. Erre mondta, hogy ha becsukja a szemét, akkor bármikor láthat… Ettől, hogy ne olvadjon el az ember?
Csomó mindenről beszélgettünk.
– Horoszkópról: egyikünk se hisz benne, de néha mindketten olvassuk.
– Kérdezte a cipő meg a ruha méretemet, de mondtam neki, hogy ne vegyen nekem semmit. Kérdezte, hogy miért ne, nem megvenni akar vele. 
– Beszéltük, hogy ha júliusba haza jön két hétre, akkor a szobájában jóformán még csak az ágya lesz meg. Aztán azzal viccelődött, hogy ne aggódjak, az ő ágyában más nő nem aludt még. Én meg mondtam neki, hogy az enyémbe se pasi, mert anyumék pont akkor vették meg ide, amikor exem kidobott. Erre írta nekem, hogy az soha nem akarna lenni. Kérdezem tőle, hogy mi? Válasz: “ex”.
– Mindig kérdezi azt is, hogy blogoltam e, de az oldalt nem mutattam meg neki. Mondtam, hogy nem amiatt, hogy nem bízok benne, de tudom, másképpen írnék akkor.
– Egy piros blúz volt rajtam; agyonig dicsérte. Pedig semmi extra nem volt benne, még csak nem is mell kidobós. Csak egy sima blúz. 
– Beszéltünk a sulis időkről is; kinek, milyen tantárggyal gyűlt meg a baja. Írta viccből, hogy sajnálja, de nincs diplomája; én meg egyből írtam neki, hogy nagy kár, pedig az olyan pasikat szeretem (még jó, hogy ismer és tudja, hogy nem így van). 
– Beszélgettünk a féltékenységről. Mondta is, hogy ő már nem féltékenykedik, akit lehet vinni azt úgy is viszik. Hát, jah, tapasztaltam… Kérdezte azt is, hogy érzek e még valamit exemmel kapcsolatban? Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak. Nem tudom, talán csak a veszteség fájdalma köt még hozzá, de ez is épp elég…

Néha úgy mondanám neki, hogy szeretem. Nem azt, hogy szerelmes vagyok belé (ezt talán akkor se mondanám jelenleg, ha tudnám, hogy így van), csak azt, hogy szeretem…
Hogy szeretek vele lenni…
Szeretek beszélgetni vele…
Szeretem a mosolyát…
Szeretem a türelmét…
Szeretem, hogy ilyen távolról is biztosabb pont, mint néhány mellettem élő ember…
Szeretem, hogy simán küldene nekem piros szívet, de nem teszi, mert nem akar elijeszteni…

Szeretem, hogy olyan, amilyen…