Ha nem szeretsz olvasni, el se kezd, mert hosszú…

Ma jöttem haza barátnőmtől. Oh, annyira szuper volt minden…

24.-én délelőtt ugye dolgoztam. Úgy volt, hogy  meló után besétálok a központba, mert onnan indulok a busszal, de aztán végül is bevitt az egyik kollégám a buszmegállóba.
Szóval, így nem kellett majd fél órát sétálnom.
Most kivételesen vettem cigit is. Néha azért jól esik. Nem tiltom magamtól, mert akkor csak jobban kellene. Ha épp olyan kedvem van, akkor veszek egy dobozzal.
Kicsit hosszú volt az utazás, de igazából csak az utolsó fél órában kezdtem el érezni ezt.  
A buszon kicsit rossz volt a hangulatom, de ez mostanában mindig így van. Mindig imádtam utazni, mert olyankor annyira jól el tudtam kalandozni erre-arra, de mostanában ez nem volt olyan kellemes…
Este érkeztem meg barátnőmhöz; naná, hogy szakadt az eső.
Barátnőm még mindig nagyon jól néz ki.
Amikor megérkeztünk hozzájuk annyira szerettem volna még beszélni vele, de a szervezetem nem így gondolta, szóval, eléggé kidőltem.
Viszont hónapok óta nem aludtam ilyen jól.

Szerencsére aztán nagyon jó idő lett.
Mentünk erdőbe sétálni. Volt egy kis sár az igaz, de nagyon jó volt.
Még bodzát is szedtünk.
Imádom az erdőket. Annyira szépek és megnyugtatóak. Így eső után meg még szebb volt.
Beszélgettünk kicsit exemről is.
Ő azért tudja, hogy mennyire megviselt a dolog…
Megint volt egy programunk, amit vele csináltam először. Ez pedig a geocaching volt (talán még helyesen is írtam le a nevét…).
Nem tudom, hogy ti tudjátok e mi ez, nekem csak halvány fogalmam volt róla, de nagyon tetszett.
Meg is nézem majd, hogy erre van e ilyen.

Nem is tudnám megfelelő szavakkal körül írni, hogy mennyire jó volt végre látni meg vele lenni.
Nagyon különleges ember.  Tudom, most azt hiszitek, hogy elfogult vagyok és persze lehet, hogy egy kicsit tényleg, de ha ismernétek, akkor igazat adnátok nekem.

A két kislánya extra, szuper kedvesek voltak velem. Amúgy is aranyosak szoktak lenni, de most nagyon oda voltak értem.
Mondtam is barátnőmnek, hogy biztos érzik, hogy szükségem van a szeretetre. A gyerekeknek amúgy is érzékük van az ilyenekhez. Ők ketten meg amúgy is kis zsenipalánták; egy dalos pacsirta és egy rajzművész.
Elég sokat elszórakoztam velük. Sose szoktam bánni, ha ők is ott vannak velünk. Jó, persze, jó egy kis időt csak a barátnőmmel lenni, hogy a nem nekik való témákat is ki tudjuk tárgyalni, de egyébként én örülök, ha velünk vannak.
Imádom a gyerekeket. Barátnőm kérdezte is, hogy nem gondolom e ilyenkor úgy, hogy még is csak jó lenne egy gyerkőc majd egyszer. Rögtön mondtam, hogy eszembe se jut.
Tiniként úgy gondoltam, hogy 25 éves koromra már rég lesz gyerekem, de hát nem hogy normális párkapcsolatom nincs, de semmilyen sincs.
Inkább csak az jut néha eszembe, hogy sajnálom, hogy se az életem nem tart ott, se én, hogy értelme legyen ezen gondolkozni…
Szóval, most a gyerekek iránti szeretetemet kiéltem a lányain.
Nem tudom, miért, de az esti meseolvasás kicsit feszélyeztetett. Nem volt rossz, csak nem is tudom. Talán az már túlságosan anyukás szerep volt…

Utána, amikor elmentem zuhizni, akkor kicsit el is pityeregtem magam. Már este volt és tudtam, hogy másnap már megyek haza, és semmi kedvem nem volt.
Olyan boldog voltam és tudtam, hogy ha haza jövök, akkor ez el fog múlni…
Aztán barátnőm küldött egy üzit, hogy ha a gyerkőcök elaludtak, akkor beszélgetünk e még egy kicsit. Naná, hogy benne voltam.
A párja este jött haza, később, mint tervezte. Szegényke, elég nyúzott volt. Nem könnyű a katonák élete.
Nem tudom, hogy én változtam e vagy mi volt, de most valahogy sokkal jobban kedveltem, mint eddig. Nem tudom, miért, mert igazából barátnőmmel se volt másabb (most is a világ közepe számára, mint eddig), velem se, szóval, nem tudom. Vicces, mert a párjának meg mostanában van tele a hócipője barátnőm összes barátjával, barátnőjével (az egyiket pont most ismertem meg; barátnőm a lányára szokott vigyázni; szimpi volt). Biztos, engem se szokott nagyon kedvelni, de nem baj, attól én még kedvelhetem őt. Amennyi mindent megtesz barátnőmért meg a két kislányért, ha akarnám se tudnám nem kedvelni.
Remélem, lesz majd közös gyerkőcük is egyszer…

Nah, de mielőtt még jobban megpityeregtetném magamat, gyerünk tovább…

Ma 10:10-kor indult a buszom, így előtte még elmentünk hármasban egy tóhoz (a gyerkőcök óvodában voltak).
Annyi szitakötőt láttunk. Szerintem egész életemben nem láttam még ennyit, mint az alatt a séta alatt.
Nagyon tetszett. Barátnőm amúgy is csupa jó helyet szokott találni. Ha ledobnánk csak úgy egy idegen városba, ő akkor is simán tudna klassz programokat szervezni.
Nagyon jó ebben, vagy inkább ebben is.

Hazafelé olyan két óra lett volna az út Kecskemétig, de késett kicsit a busz, így később értem oda. Ami mondjuk nem volt nagy baj, mert még így is maradt másfél órám a következő buszig.
Nem tetszik a kecskeméti autóbusz pályaudvar.
Sétálgattam meg kinézelődtem magam, ami mondjuk fura volt tőlem, mert nem vagyok az a típus, aki egy számára idegen városba elkezdene járkálni egyedül.
De aztán arra jutottam, hogy ettől se dőlt össze a világ…
Gondolkoztam azon, amit barátnőm mondott (egy másik barátnőjét mondta példaként), hogy csak ne szokjak teljesen rá, hogy egyedül vagyok és jó az úgy nekem. Ezt nem erre a kis kecskeméti sétálgatásomra értette, ennyi egyedüllét mindenkinek kellene, hanem úgy általában.
Amikor már felültem a következő buszomra, akkor azon töprengtem, hogy tiszta bolond vagyok.
Úgy félek attól, hogy az udvarlómba belezúgok, mint a tűztől. Mert mi van, ha szerelmes leszek? Én töröm össze az ő szívét vagy ő az enyémet? De ez marhaság. Egy olyan ember, mint én nem tud nem szeretni…

Most pedig lassan megyek éjszakára dolgozni.
Bárcsak bepalackozhatnám az összes jóérzést, amit barátnőmnél érzek, hogy csak kicsit kinyissam, ha itthon elveszetnek érzem magam…