“Vajon ennyire megváltoztam, vagy ugyanaz lehetek?”

Az éjszakát most valamivel jobban viseltem. Besegítettem most is a csoportvezetőmnek, mert csomó plusz munkát rásóztak.
De nem is bántam, mert így nekem is jobban telt az idő.
 Nagyon jól elvoltam. Beálltam a szalaghoz, fülesen hallgattam közben a zenét. Tök jól elvoltam.
Néha komolyan úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne megint szalagon lenni. Persze, amúgy nem. Se anyagilag, se az agyamnak nem tenne jót. De nyugisabb, ez tény.

Valamelyik nap az udvarlómmal beszélgettünk a háziállatokról meg ilyenekről.
Mesélte, hogy neki is volt egy macskája még amikor itthon lakott. Találta valahol a városba, megsimogatta és utána a cica követte mindenfelé, és így úgy döntött, hogy hazaviszi. Aztán mondta, hogy mennyire jól érezte magát a cica nála meg mennyire megszerette az udvarlómat.
Erre mondtam neki viccből, hogy ilyen ez a Stockholm-szindróma; beleszeretett az el rablójába. Kérdezte, hogy olvastam e már valami pszichológiai könyvet. Mondtam, hogy nem. Meglepődött, hogy tudom mi az a Stockholm-szindróma. Nem akartam mondani neki, hogy szerintem ezt mindenki tudja…

Múltkor anyával jártam furán…
Mentünk a boltba és egy idősebb nő meg talán a férje egy bokornál sopánkodtak. Anya persze egyből megállt, hogy mi bajuk.
És hát, azon sopánkodtak, hogy olyan 3-4 kis madár csipogott meg futkározott a bokor környékén. Gondolom, hogy leesett a fészkük. Nem voltak már olyan kicsik, de nem is biztos, hogy már egyedül is elvoltak.
Anya mondta, hogy nem tud velük mit csinálni. Főleg, mert ennyi macska közé kár lett volna behozni. Mondani akartam neki, hogy ne aggódjon ezen, mert úgy se tudta volna őket normálisan etetni, ergo, úgy is elpusztultak volna, csak akkor még végig is nézhette volna. 
Erre elkezdte mondani, hogy az etetésüket is éppen talán megtudná oldani, ekkor már útban a bolt felé voltunk. Én meg majdnem elkezdtem neki magyarázni, hogy a madarak többségénél a fiókáknál örökletes vagy nem örökletes úton bevésődik a szülők mintázata és csak akkor nyitják ki a csőrüket, ha azt a mintát látják.
De aztán ráhagytam. Végül is hiába tudtam, hogy logikailag miért nincs értelme befogadni őket, ha az ő reakciója volt az emberibb…
Örülök,ramm hogy nem vagyok igazán okos. Nagyon érzéketlen lennék…

Olvastam, hogy szakítás után az embert nagyon betudja szippantani az internet világa. Vicces, mert ezt is face-en olvastam…
Amúgy teljesen igaz. Még az Instagramra is regisztráltam, pedig sose láttam sok értelmét.

Ráadásul még mindig két érzés között őrlődök.
Vagy talán pontosabb, hogy az agyam és a szívem között.
Az agyam szerint tök jó így egyedül. És tényleg gyakran úgy érzem, hogy így van. Sőt talán, ha nem lenne az udvarlóm, akkor már győzött volna ez az érzés bennem.
De az udvarlóm miatt ez nem áll meg stabilan. Még reménykedek, pedig nem nagyon akarok. 
De hát se az agyam, se a szívem nem kikapcsolható…