Hatással vagyunk egymásra, ha akarunk, ha nem…

Anyumék kicsit az agyamra mennek. Már két napja 6 órától addig veszekednek, amíg valamelyikük el nem megy itthonról.
Anyum szidja apumat, hogy semmit nem csinál itthon; apum meg kb. ugyanezért szidja anyumat. Mindkettőnek meg van a maga valóság alapja.
Ők tipikus jó példák arra, hogy hogyan tudja két ember teljesen eltorzítani egymás személyiségét…
És hogy hogyan tudnak az otthonlakó lányuk agyára menni…
Tudjátok, nem értettem, hogy a gyárban, hogyan bírtam ki ennyi évig, hát, már eszembe jutott. Pihentetőbb ott lenni, mint itthon…
Pedig éppen össze is dolgozhatnának, még ha nem is szeretik már egymást, mert apum el se tudná látni magát egyedül, anyum meg nem tudná fizetni a hitelt. Szóval, ha már érzelmi alapon nem működik a dolog közöttük, legalább logikailag átláthatnák a helyzetet, de hát, náluk ez esélytelen…

Tegnap megnéztem egy filmet…

Nagyon tetszett.
Még pár év és a valóságban is ez lesz, csak nem biztos, hogy lesz olyan, aki észhez tér…

A nap nagy részében csak feküdtem az ágyban annyira fájt a hasam.
Az udvarlómmal megbeszéltük, hogy 4 óra körül videó csetelünk. De közben húgommal is le lett beszélve, hogy 4 körül anyával átugrunk hozzá, mert lett egy új kis cicája (Gülüke; ki ad ilyen nevet egy macskának?? ) és megnézzük.
De aztán ugye én reggeltől kezdve majd meghaltam, anya meg nem volt hajlandó elmenni egyedül hozzájuk, így lemondtuk a dolgot.
Gondoltam, hogy nem baj, így legalább tudok az udvarlómmal majd beszélgetni. Eljött a négy óra, majd az öt óra, nem volt sehol.
Írtam neki üzit, aztán mentem megetetni az állatkáimat.
Hát, filmet nézett meg kicsit bealudt. Írta, hogy este videó csetelünk e; annyit írtam, hogy „lehetséges”.
Persze, beszéltünk, bár nem lehetett velem könnyű dolga. Egyszer még el is sírtam magam. Hogy miért? Semmiért, hormonok.
Amúgy minden okés volt. Nagyon jót beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam.

Tegnap is találtam egy jó zenét. Legalábbis nekem jó…