A srác, akivel volt egy csókom, még mindig nagyon rám van állva.
Nem értem őt. Tényleg nem. Eddig azt hittem, hogy értem őt, de mégse.
Nah, mindegy…
A tetoválós sráccal is beszéltem estefelé pár sort.
Kicsit aggódom érte. Igaz, hogy az a mindent túlélős típus, de… hát, nem is tudom. Csak aggódom érte és kész.
A barátnőmmel is beszéltem tegnap, vagyis nem csak vele, mert a csoportbeszélgetésben. Tudjátok, akihez megyek biciklitúrás-nyársalós kikapcsolódásra.
Kicsit felhúztam mondjuk azon magam.
Merthogy eleve ugye úgy indult az egész, hogy többségében bérlünk biciklit (mert ugye mindenfelől megyünk, aztán macerás lenne eljutatni a biciklit; nekem meg egyébként sincs most).
Aztán azon húztam kicsit fel magam, hogy mindjárt itt a hétvége és akkor most jut eszükbe, hogy mennyibe kerül az utazás, a bérlés meg ilyenek.
Leszögezem, hogy csak halvány körvonalakban vagyok tisztában a társaság többi tagjának az anyagi helyzetével, de a bicikli bérlés miatt is olyan kezdett el akadékoskodni, akinek éppen meg se kottyan.
Én is félretettem egy „csomó” pénzt, hogy tuti elég legyen a bérlésre, a szállásra, a vásárlásra meg az utazásra is; a biciklin annyira érzem magam biztonságba, mintha bedobnának egy tó közepére (persze, úszni nem tudok); és azzal is megvannak a magam kis problémái, ha társaságba „kell” lennem.
DE, ha egyszer rábólintottak, hogy benne vannak, akkor mi az istennek nyávognak? Vagy, ha annyira értenek a szervezéshez, akkor miért nem szervezték meg?
Inkább nem is írtam utána nekik semmit. Nem akartam összekapni velük, mert úgy macerás lenne két napot velük lenni.
Ahogy érzékeltem (bár csak írás alapján semmi nem biztos) barátnőmnek se nagyon esett jól a dolog. Elvégre már jó ideje szervezi ezt a kis kiruccanást.