Nélküle…

“Kik vagyunk mi egymásnak? Mi az identitásunk? Olyan sokféle szóval lehet kifejezni egy kapcsolat jellegét, mi melyik vagyunk?”

Lángh Júlia

Ahogy elkezdtem ezt a bejegyzést rögtön meg is torpantam. Nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy az udvarlómnak hívjam akkor vagy a páromnak…
Az udvarló elnevezés már olyan gyenge, hiszen többek vagyunk egymásnak.
Viszont talán a páromnak sem nevezhetem, hiszen nem mondtuk ki sem azt, hogy kapcsolatban vagyunk, sem azt, hogy szeretjük egymást…

“Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj.”

Petőfi Sándor 

Szóval, nem tudom. Nincs valami köztes állapot? Valami megnevezés a majdnem kapcsolatra?
Hm, azt hiszem, hogy amíg kreatívabb nem jut eszembe, addig “P”-nek fogom hívni…

Kettő körül írt, hogy kikapcsolja a mobilt, mert felszáll a gépre. Írtam neki, hogy majd dobjon egy üzit, ha épségben megérkeztek. Nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de én nem tartom túl biztonságosnak a repülővel való utazást (egyébként “P” sem).

Nagyon fura érzés, hogy tegnap még itt volt és láttam, ma meg már nem. Már most hiányzik. Délután is ahogy mentem a boltba, a szökőkút mellett mentem el, ahol tegnap ültünk. Egyből könnybe lábadt a szemem. 
Nem könnyű ez így, de hát mi az?
Pár hónapja még azt sem gondoltam, hogy valaha is ránézek még egyszer egy pasira… Szokatlan nekem ez a lassú szerelem. És itt most nem arra értem, hogy a távolság miatt. Belül is valahogy máshogy érzem magam, mint eddig. Olyan lassan, kényelmesen mozognak bennem az érzelmek. Lehet, ezt már írtam, de eddig mindig olyan hirtelen tepert le a szerelem; megláttam valakit, aztán bumm, én szerettem őt, ő szeretett engem, aztán majd lesz valahogy.
De ezt most valahogy más. Nincs nagy bumm, csak valami kellemes melegség, ami a gyógyult kis szívecskémet melengeti. 

“A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppről cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat. Régebben nem láttam ennyire a folyamatot, de elég jó kis rutinom lett már, volt alkalmam bőven. És most is látom, hogy már csak miniatűr cseppek kérdése, és megint elborít a nagy érzelem, a barátság végképp szerelembe fordul…”

Laurell Kaye Hamilton