„A történelem tele van vesztesekkel, akik sosem győztek a saját erejükből, de elrontották mások sikerét.”

Ez elég panaszkodós blogbejegyzés lesz, előre szólok. Mondjuk itt írásban ezt már biztosan megszoktátok; élőben fele ennyit sem szoktam (vagy csak nem veszem észre…). Mondjuk barátnőmnek jól kipanaszkodtam magam.

A héten nagyon leszívja a meló az agyam. Vagyis nem is konkrétan a meló, hanem az azzal kapcsolatos egyéb dolgok… Már hazafelé a buszon legszívesebben elsírtam volna magam. Ilyenkor nem konkrétan szomorúságból van sírhatnékom, egyszerűen csak annyira lefáradtam…

Tegnap is műszak végén még szívtam egy sort.
Az alapanyag-kezelőnek kellett az egyik termékből a jó darabszám, de hiába nézte a táblázatunkban, mert volt olyan műszak, ahol hiányoztak az adatok.
Levelezgettem az egyik csajjal, hogy megtudjam a hiányzó darabszámokat, aztán így az alapanyag-kezelő meg tudta csinálni a feladatát.
Aztán megnéztem még gyorsan, hogy melyik műszaknál, ki nem könyvelte el a darabszámokat. Fel is írtam a papírra. És persze, ebben benne volt az is, hogy ha én rontottam el, akkor szépen le is buktatom magam. De persze, egyik sem az én figyelmetlenségem volt.
Kiderült, ahogy visszanéztem, hogy az összes hiányzó adatot ugyanannak a kolléganőmnek kellett volna felkönyvelnie.
Mondtam is a főnöknek. Nem azért, mert ekkora görény vagyok. Igazából nagyon sokszor fedezem a hátsójukat. És így leírva nem látszik, hogy mekkora nagy gáz ez a mulasztása, de emiatt nagyon megszívtuk volna mindannyian.
A főnököm annyit mondott akkor, hogy szóljunk neki erről, de tegnap nem tudtunk mivel nem dolgozott…
Nekem viszont ettől a műszakom utolsó 30-40 perc totál káoszos lett.

Itthon alig értem haza párom már írt, hogy hívhat e videó csethez, mert később nem tud. Nem nagyon örültem neki. Megmagyarázom, mert ez így nagyon gázul hangzik.
Nem arról volt szó, hogy neki nem örültem.
Egyszerűen nekem szükségem van arra, hogy munka után legyen egy olyan fél óra nyugalmi időm, hogy ne a munkában rám ragadt hangulatot, érzéseket vigyem a beszélgetésünkbe.
Így viszont elég morgós voltam a beszélgetés elején. Persze, aztán ez elmúlt.
(Barátnőmnek meséltem is ezt és megértette. Tudtam, hogy ha más nem is, ő megérti ezt.)
Aztán kifestettem a körmömet. Mostanában nagyon rászoktam. És észre se vettem (csak ahogy barátnőmmel beszélgettem, jöttem rá), hogy mostanság leszoktam az ujjaim csonkításáról. Ami tök jó.

Ma reggel szanaszét lettem dicsérve, hogy milyen jól nézek ki. Mondhatnám, hogy nem esett jól, de nem szeretek hazudni.
Többet foglalkozom mostanában a külsőmmel, de nem érzem, hogy hiúságból. Szerintem normális szinten foglalkozom azzal, hogy ízlésesen nézzek ki.
Jóformán mindenki azt mondja, hogy jót tett nekem a szakítás. Csak túlélni nehéz, utána már semmi sem lehetetlen.

A mai napom is gáz volt amúgy.
Levelezgettem egyfolytában (most már azért nem élvezem annyira) és az a gáz, hogy mivel csak én intézem ezt, és csak én levelezek az irodista nővel (aki mellesleg egy görény), így engem csesztetnek állandóan, hogy miért nem jó semmi.
Ma ráadásul még oktatásra is mennem kellett, aminek semmi értelme nem volt.
És holnap még délelőttös leszek. Csak azt a napot bírjam még ki. Éjszakában nem dolgoznak, így nem engem zargatnak…