„Pillanatok és lehetőségek vannak, és mi döntjük el, mikor melyiket választjuk.”

Azt hiszem, hogy legutóbb írtam, hogy le lettem a gyárban tolva. Nem lett belőle gáz, csak az egyik műszakvezetőm most nagyon szeret mindenkit minden tévedéséért lecseszni.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem érdemeltem meg a letolást. Csupán nem feltétlenül kellett volna arra játszania, hogy a lehető legrosszabbul érezzem magam miatta…

„Ha sikert akarsz elérni, a titok nyitja, hogy ne engedd, hogy minden aprócska baleset befolyásolja az önmagadról alkotott képet!”

Bob Gass

Anno biztos írtam arról a műszakvezetőmről, akit azóta már ki is rúgtak. A műszakvezetőm (aki letolt) meg a műszakvezetőnőm agyonig szétszekálták (pedig igazából magától is simán lemorzsolódott volna).
Nah, és a helyére jött ugye az új srác (róla írtam kezdetben, hogy meg se akart szólalni).
A csoportvezetőmmel beszéltük is, hogy vajon így ki lesz a hármójuk közül, akit csesztetni fog a másik kettő? A letolós műszakvezetőm elég régóta ott dolgozik már és nem is nagyon akar senki se ujjat húzni vele; a műszakvezetnőm már akkor is ott dolgozott, amikor az egész gyár kb. 2-3 épületből állt; az új műszakvezető srác pedig nagy haverja a főnökünknek.
Eddig úgy tűnik, hogy a műszakvezetőnőm lesz a következő áldozat.

Két kolléganőm nagyon utálja egymást, pedig régebben jóba voltak. Most meg feszt szívatják egymást.
Igazán szórakoztató, ahogyan dedóznak. Az viszont kevésbé szórakoztató, hogy gyengítik a csapatmunkát.
Tudjátok arra jöttem rá, hogy a csapatmunka kevésbé zavar, ha úgy kell másokkal együtt dolgoznom, hogy nem ugyanabban a beosztásban vagyunk…

„Az ember változik, és úgy helyes, ha jó irányba változol.”

Kőbán Rita

A héten megkaptam a második leckét abból a netes önfejlesztőből.
Hát, ez a második anyag nem dobta fel a kedvem, bár a srác, aki vezeti erről szólt előre…
Nah, de majd kiderül, hogy mi lesz még ebből.

Exemmel két napig nem találkoztam, mert beteg volt (még mindig az, de már dolgozik). Igazából nem tudtam, hogy beteg, mert nem egy műszakban voltunk, műszakváltáskor pedig nem mindig futunk össze.
A műszakvezetőnőmtől tudtam meg, hogy beteg. Tettem is a fiókjába egy áfonyás müzlit, aztán írt is messenger-en, hogy „életmentő” volt a csoki.
Beszélgettünk tegnap kicsit.

„Az emberek tördelik a kezüket, hogy jaj, ezt csináljam vagy azt csináljam. Kapnak tizenhét különböző véleményt. Aztán azt csinálják, amit amúgy is akartak. Ha tanácsot adsz, csak hibáztatni fognak, amikor rosszul sül el.”

Michael Chabon

Mondta, hogy már nagyon elege van az egész gyárból és hétfőn fontolgatta, hogy 20.-ig marad, aztán leszámol. Persze, azóta már kicsit jobban van és lenyugodott, de úgy általában nem érdekli nagyon már a meló…
(Már nézett is egy másik melót, de mondjuk szerintem nem fogja felhívni.)
Én annyit mondtam neki, hogy ezt neki kell tudnia, de erről akkor döntsön, ha nyugi van; ne betegen, dühösen vagy fáradtan, hogy ne legyen az, hogy utána megbánja.
Szerintem ez elég korrekt tanács volt.

Anyáék szokásukhoz híven még mindig kiakasztanak.
Tegnap is mentünk bevásárolni és az már nem is érdekes, hogy végig apára panaszkodott, de aztán kocsival elhajtott mellettünk a pasi barátja és úgy integetett neki kézzel-lábbal, hogy majd kiesett a bugyijából.
Aztán meg kérdezte tőlem, hogy miért nem integettem neki; én meg csak néztem rá, hogy miért kellett volna? Hagy ne bukjak már orra azért, hogy még látványosabb legyen a köszönése…

„Boldogtalanul is lehet működtetni egy házasságot mint rendszert: ki viszi a gyereket óvodába, mikor megyünk a nagymamához, mikor ki segít leckét írni, és az egyéb operatív teendőket is össze lehet hangolni. A kérdés mindig az, hogy érdemes-e így élni, egymás mellett, családi menedzserként vagy asszisztensként, elfeledve azt, hogy a családon belül ott van az a nő és az a férfi, akik azért jutottak el idáig, mert valaha vonzódtak egymáshoz, szerelmesek voltak, élvezték a kettesben együtt töltött perceket, napokat.”

Belső Nóra

Apával mostanában nem voltam kettesbe, így nem tudott most panaszkodni nekem.
Így higgyen az ember az örök szerelembe…

Ma lehet tudok majd kicsit videó cseten beszélni párommal.
Valamelyik nap írta nekem jó reggelt üzit, aztán azt írtam vissza neki, hogy „Neked is, Szívem”. Nem is gondolkoztam rajta, csak már, amikor elküldtem az üzit. Eddig nem szólítottam így.
Nem jegyezte meg, hogy most szólítottam először így, de extra mosolygós fejet küldött.

„- Szereted? 
Gondolkodnom kell. Szeretem (…)? Nem tudom. Azt hiszem, a szerelem nem ismer vacillálást, méricskélést. S ha egyszer nem vagyok benne biztos, szeretem-e, akkor világos a dolog: nem vagyok szerelmes… 
– Nem – mondom ki kereken. 
– Nem szereted, mert nem mered szeretni. Próbáld egy kicsit sarokba vágni az eszed. Oda, ahová az érzéseidet dugtad. És hadd jöjjenek elő azok az érzések. Merj lovagias lenni az érzéseiddel. Add meg nekik a sanszot, hogy egyenrangú párbajpartnerek legyenek az eszeddel szemben. Merj szembenézni a valósággal. Gyáva dolog, fiam, ha eleve elvágsz minden utat… Tanulj meg egyvalamit: úgy nézz minden helyzetre, amibe belecsöppensz, hogy soha többet nem jön vissza.”

Szilvási Lajos