„Vannak olyan gondolatok, amelyek az agyból erednek, és vannak olyanok, amelyek a szívből fakadnak.”

Eredetileg Mindenszentek után akartam írni egy bejegyzést, hogy egy egész bejegyzés legyen arról, hogy mennyire értelmetlennek találom, de hát, ez meghiúsult. Mondjuk ettől még írni fogok erről, ha kiakad ezen bárki is, ha nem…

Én alapjáraton úgy készültem erre az egészre, hogy igazából azért megyek ki a temetőbe, mert anyum elvárja, hogy kimenjek velük. Nem mondta, de hát az anyám, ennyire azért már ismerem.
Mióta elköltöztem anyuméktól nem is voltam az itteni temetőben (olyan bő 5 éve).
Ne értsétek félre, persze, nekem is vannak rokonaim, akik hiányoznak. Viszont én nem érzem azt, hogy ezt muszáj azzal kifejeznem, hogy annyi koszorút meg gyertyát veszek, amennyiből mások azt szűrhetik le, hogy szeretem azt a valakit, aki ott nyugszik. És igazából, bár lehet ez kissé morbidul hangzik, de a szeretteimből a temetőben sem találok meg többet, mint bárhol máshol.

Tudjátok, bármilyen is anyum meg kellett állapítanom, hogy rendkívül rugalmasan kezelte a halálhoz és a temetéshez kapcsolódó nézeteimet.
Plusz, közölte, hogy a saját sírjára szeretne majd egy angyalkás szobrot. Kérdeztem, hogy minek, ha úgy se fogja látni? Persze, nincs rá logikus ok, csak szép és kész.
Mondtam is neki, hogy már a sírra is rámegy majd az összes pénzem, pont az angyalka fog hiányozni. Főleg, hogy ő is abban hisz, hogy újjá fog születni, szóval, így totál értelmetlen.
Én azt szeretném, ha majd hamvasztanának. Igazából még arra sem vágyom, hogy a hamvaimat bárki is őrizgesse. Még is minek bámulgasson bárki is egy adag hamut?
Persze, anyumat is próbáltam „jó” érvekkel meggyőzni a hamvasztásról, de nem tetszik neki a dolog. Szerintem a hiúságához lehet köze a dolognak. Szép akar lenni halottan is (ameddig biológiailag lehetséges).
Apumat a legkevésbé sem érdekli, hogy hogyan lesz eltemetve. Néha az az érzésem, hogy őt már az sem érdekli, hogy meddig fog élni…

Én két okból szeretném, ha engem hamvasztanának:
1. Mert szerintem, ha a saját „érdekeimet” nézem, akkor a hamvasztással sokkal nagyobb tiszteletben tartom az egykori testemet (ezt nem fejtegetném ki jobban, mert habár engem nem zavar, ha morbidabb irányban mennek el a gondolataim, de az eddigi tapasztalataim szerint ez sokaknál nem így van).
2. Mivel a top hármas „így-nem-akarok-meghalni” listán található az élve eltemetés. Ezt úgy értem, hogy ha az orvos valamit benéz vagy a szervezetem „viccel” meg mindenkit, akkor inkább ne is tudja róla, és égessenek el, minthogy arra ébredjek fel, hogy a koporsómba fekszek, elásva (ha rajtam múlna, akkor tuti, minden koporsóba lenne valamiféle vészjelző…).

Nah, de akkor térjünk rá egyéb témákra, ha esetleg valaki átrágta magát a temetős témán…

Még aznap este ücsörögtem anyáéknál. Ahol ültem, onnan pont ráláttam a számítógépére. Face-en játszott az egyik játékkal meg csevegett valakivel, nem is érdekelt a dolog. De aztán valami cicát mutatott, amin boszorkány kalap volt meg nevetgélt az ilyen-olyan állat jelmezeken, és oda néztem. Aztán láttam, hogy akivel beszélgetett agybafőbe szíves matricákat küldtek egymásnak, de nem láttam, hogy kivel cseveg.
A nagyon jó barátjának viszont nincs face-e (pedig neki meg palacsintát is sütött; külön cukormenteset).
Szóval, bonyolódik a dolog…

Tegnap délután elmentem húgomékhoz, ott is aludtam.
Tök jól éreztem magamat. Húgommal is megnéztem az „Az” című filmet. Pedig nagyon parázott miatta az elején.
Kifestette a körmömet is.
Kibeszélgettük magunkat.
Csak ma dél körül jöttem haza.

Kár, hogy éjszakára mennem kell dolgozni.
Amúgy még mindig beteg vagyok. Főleg a köhögésem nem nagyon akar javulni.