„A szív nem törik össze. Legfeljebb csak egy kicsit megsérül. Ennyi.”
Olivia Gladstone
Pénteken az új műszakvezetővel voltam a délutános műszakomban (a másik műszakvezetőm, aki eredetileg lett volna elment szabira). Tök jól el voltunk egész műszakban. Vele is szeretek dolgozni, mert többnyire egész simán át lehet vészelni vele a műszakot. Persze, amikor nyolc feladatot ad egyszerre, akkor nem így érzem, de mindig megköszöni, ha segítek neki és ettől el is száll a duzzogásom a munka miatt. Néztem a jövő heti beosztásomat, hogy délelőttbe melyik műszakvezetővel leszek, aztán láttam, hogy a műszakvezetőnőmmel leszek. El is húztam a számat emiatt, amit észrevett a műszakvezetőm. Aztán kérdezte is tőlem, hogy én miért utálom a műszakvezetőnőmet, mert észrevette, hogy elég sokan nem kedvelik. Mondtam neki, hogy nem arról van szó, hogy utálom, de aztán meg is akadtam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam diplomatikusan… de befejezte a mondatomat azzal, hogy akkor nem utálom, csak jobban szeretek vele meg a másik műszakvezetővel lenni. De persze, ezzel még nem volt lezárva a téma. Mondtam, hogy nincs vele sok bajom, csak kicsit kétszínű és ezt nem nagyon kedvelem benne. Ő meg olyan hangsúllyal ismételte meg, hogy „kicsit”, mint aki tudja, hogy csak udvariasságból tettem hozzá. Aztán mesélt is egy sztorit, hogy ő hogyan járt vele valamelyik nap, amikor tapasztalta, hogy milyen „kicsit” kétszínű. Aztán meg jött a logisztikáról az egyik csajszi és kérdezte is, hogy ki lesz jövő héten délelőtt bent. Mondtam neki, hogy ugye a műszakvezetőnőm és erre ő is elhúzta a száját. Erre összenéztünk a műszakvezetőmmel és kitört belőlünk a nevetés.
Estére persze kicsit elromlott a kedvem a nagy vidámságra. Hétfőn, kedden elmegy a kollégám ugye szabira és én csinálom majd az alapanyag rendelést. A fiókomból kipakoltam mindent, mert kerestem az egyik papírt, ami segítség lesz ebben. Aztán az egyik mappámból is kipakoltam mindent, hogy hátha abban van. Már hónapok óta ki se nyitottam. Abban leginkább csak olyan papírok vannak, ami ritkán kellenek. A mappát még exem adta. Aztán, ahogy kipakoltam a mappából a belső oldalán oda volt még ragasztva, amit exem írt anno üzenetként. Egy rajzolt mosolygós fej azzal a felirattal, hogy így minden nap láthatok egy mosolyt és, hogy szeret. Már el is felejtettem, hogy benne van. És persze abban a pillanatban elkezdtem sírni. Szerencsére egyedül voltam bent az irodában, és amit senki nem látott az nem történt meg.
Éjjel alig aludtam két órát. Mindig felébredtem. Szombaton ötkor keltem, de annyira féltem az utazás miatt, hogy kis híján hánytam is. Az utazás alatt nem volt semmi gond. Elértem a ceglédi csatlakozást és minden gond nélkül eljutottam a végcélomig. Ettől függetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre leszállni a buszról.
A tetoválásom még most sem lett kész. Kell még 1-2 alkalom hozzá. Sajnos hiába vagyok immunis a fájdalomra, ha a bőröm 4-5 óránál többet nem bír egy nap. De azért így is haladtunk vele. Pár szót beszéltünk exemről. Mondta, hogy nem igazán érti, hogy újabban minek posztolja minden pillanatát face-en, amit a csajjal tölt. Kérdeztem tőle, hogy találkozott e már a csajjal? Mondta, hogy nem, de nem is szimpatikus neki. Exemmel szívesen találkozna már meg tetoválná, de a csajt nem nagyon akarja látni. Nem miattam. Szóval, nem azért, mert hogy szakítottunk exemmel, csak annyira nem szimpatikus neki így látatlanba sem. Azért, hogy szakításunk után is ilyen normálisan viselkedünk egymással meg lettünk dicsérve (kár, hogy az összes olyan szituáció, amiben érett módon kell viselkedni csupa lemondással meg fájdalommal jár). Mondtam neki, hogy pedig igazán találkozhatna már a csajjal, mert kíváncsi vagyok a véleményére. Később a tetoválós srác két haverja is benézett. Mindkettőjükkel találkoztam már, de azért kicsit furcsa volt, hogy most voltam velük először úgy, hogy nem exemmel mentem. De jól éreztem magam. Az esti utazásom se volt vészes, mert az egyik haverja berényi, és így odáig elvitt kocsival. Szóval, csak ott kellett buszra szállnom és mivel tíz után értem haza, így nem mentem bulizni tesómmal (ami így utólag sem tűnik rossz döntésnek, mivel arra a kérdésemre, hogy milyen volt a buli az volt a válasza, hogy nem sok mindenre emlékszik…).
Anya ki jött elém este a buszhoz, de csak azért, hogy elmesélhesse az egész napját, a tetoválásomra se kérdezett rá…
Ma rám írt a srác, aki múltkor a húgomtól érdeklődött felőlem (mert mint kiderült, ő is velük bulizott tegnap…). Írta, hogy kár, hogy nem mentem meg beszéltünk erről-arról (mert amúgy most is ír). Amúgy rendes pasas. Csak épp nem tudok mit kezdeni vele… Ahogy nem tudom mit kezdeni a sráccal, aki a gyárból belém szeretett és szomorú, hogy én nem szeretem… Nem tudok mit kezdeni a lakatossal, aki alig beszél velem mióta beletörődött, hogy nem fekszem le vele… Néha abban se vagyok biztos, hogy párommal tudok majd mit kezdeni, ha haza költözik… Még magammal se tudok mit kezdeni…
Az egyik fogamból kiesett a tömés. Látjátok? Darabjaimra hullok…