„Az ember azért depressziós, mert szeretne bűnhődni. Mert tudja, hogy megérdemli a fájdalmat, de önmaga túl gyáva ahhoz, hogy bántsa magát.”

„Maga nem boldog. De remekül elhiteti másokkal, hogy az életben minden rendben van, és a megjelenése magabiztosságot és önbizalmat sugall, de egyáltalán nem elégedett. Nem ismeri önmagát. Maga nyugtalan és bizonytalan, de nagyon tud színlelni. Férjnél volt, de elváltak vagy csak külön élnek. Azt a benyomást kelti, hogy örül a függetlenségnek, de valójában nyomasztja, hogy tönkrement a házassága. Azt hiszi, hogy a maga hibája, és talán így is van, és ez a dolog nagyon sok fájdalmat okozott magának. Nem kötött életre szóló barátságokat, a férje révén megismert emberek nem álltak közel magához, inkább a férje barátai voltak. Néhányan próbáltak közeledni, de úgy érezték, maga megközelíthetetlen vagy csak nagyon zárkózott. Rendkívül titokzatos, és nem bízik az emberekben, és ha mégis megnyílik valakinek, akkor később megbánja. Azt hiszem, úgy érzi, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki csalódást okoz. Néha öntudatos és rámenős, főleg krízishelyzetben de mintha folyamatosan valami tragédiától rettegne, és nagyon fél a változásoktól. (…) Maga hajlamos gyorsan belehabarodni valakibe, aztán kellemetlen helyzetbe kerül vagy depressziós lesz, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy maga szerette volna. Maga egy álmodozó. És óvatosnak kell lennie, mert hajlamos arra, hogy önmagát okolja a kudarcokért.”

Ha jó kedvetek van, akkor ne nagyon olvassátok el a mai bejegyzésemet plusz 18 éven aluliaknak sem feltétlenül ajánlanám…

Képzeljétek, valamelyik nap hallottam a rádióba, hogy beültettek valakinek egy teljesen műszívet. Nem figyeltem elejétől a hírre, de gondolom, hogy külföldön történt a műtét. És ami a nagy szám, hogy nem ideiglenes, hanem végleges szív. Élő példa lesz rá, hogy az érzelmeknek semmi köze a szívhez ( ha esetleg valaki még hitt volna ebben…).

Nah, de a tegnapi napom…
Igazából történni nem történt semmi. De hát, tudjátok, statisztikailag a decemberi hónap nem igazán kedvez a hozzám hasonló embereknek…
Egyébként megint beteg vagyok. Gondolom, ez is hozzájárult a csodás hangulatomhoz.
Egyedül voltam nagyrészt itthon; anyum dolgozott, apum mamámnál volt. Úgy volt, hogy elnézek tesómhoz, de aztán közbe jött neki ez-az, így nem mentem. Annyiból nem bántam, hogy így legalább tudtam pihizni. Legalábbis ez volt a terv…
Elkezdett amúgy havazni. Most már le se tagadhatnám, hogy december van.
Egy kis pihizés után elkezdtem pakolászni a szobámban. Az egyik fiókomban már egy ideje rendet akartam rakni, ahol a csekkeket meg szerződéseket, meg hasonlókat szoktam tartani. Furcsa volt, mert voltak ugye benne olyanok, amelyek még a besenyszögi címemre jöttek, meg olyanok is, amelyek exem címére.
Szóval, pakolásztam, közben sírtam és jól el voltam így…

Múltkor neten olvastam, hogy valahol külföldön eutanázia gépet csinálgatnak. Az ember belefekszik, először kap valami altató gázt, aztán amikor már nem érez semmit, akkor valami gyilkos gázt.
Tuti, hogy nem fogják sehol engedélyezni…
Egyébként belegondoltatok már abba, hogy ahhoz képest, hogy a csapból is a szabad akarat folyik, ha bárki felhozná, hogy nem akar élni, azt még sem értené meg senki?
Úgy értem, hogy tegyük fel, hogy oda állok a rokonaim meg a barátaim elé. Közlöm velük, hogy ne legyen bűntudatuk, mert imádom őket és igazán klassz emberek, de nekem elég volt ennyi az életből. Senki nem értené meg. Mindenki a saját szeretete és önzősége rabja.
Ismeritek a Mielőtt megismertelek című filmet? Szétsírtam az agyam rajta, amikor megnéztem. Nézzétek meg, érteni fogjátok, hogy miért ez a film jutott az eszembe.

Csináltam magamnak egy forró fürdőt. A vízben ülve azon gondolkodtam, hogy most el tudnék menni. Mármint úgy végleg, harag és bűntudat nélkül.
Mostanában nem sokat gondoltam arra, hogy akarok e élni vagy csak teszem, amit tennem kell. A választ persze tudom, de nem gondoltam rá.
Régebben minden nap eszembe jutott, hogy nem akarok élni. Most már nem. Most már csak néha jut eszembe, de a gondolat, hogy esetleg egyszer átlépek egy határt, ahonnan már nincs visszaút, már nem rémít meg.
Ha nem ismerném magamat, akkor elmennék egy pszichológushoz. De mivel ismerem magamat, így tudom, hogy fölösleges lenne. Úgy sem nyílnék meg és kb. az első 5 perc után már csak az kötné le a figyelmemet, hogy jobban szételemezzem, mint ő engem.
Zsákutca.

Este persze mennem kellett dolgozni.
Teljesen görcsben volt a gyomrom, ahogy vártam a buszra.
Minden idegesített: a hó, a lámpa, a túl oldalon lerobbant autó.
Aztán már csak azt vettem észre, hogy nem túl normális ütemben veszem a levegőt. Meg is jegyeztem magamban, hogy pont egy pánikroham hiányzik.
Szóval, elkezdtem inkább arra koncentrálni, hogy fázom, mert az legalább valóságos volt. A kezem a zsebembe volt és a rágó csomagolását babráltam. Mindig van valami a zsebembe, amit piszkálhatok (az ujjaimat úgy is megint szanaszét szedtem).
Gondoltam rá, hogy be kellene vennem egy rágót, mert annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy már fájt az állkapcsom, de aztán nem vettem be.
A buszon alig utaztunk páran. Egyedül ültem, sötét volt, potyogtak a könnyeim.

A gyárban persze elővettem a szép mosolyt és a minden szuper arcom. Csak az első 10-15 percben hánytam volna el legszívesebben magam emiatt, de aztán egészen jól éreztem magam (pszichológiailag bizonyított tény, hogy ha kb. 5 percig megjátszunk egy érzelmet, akkor az agyunk utána elhiszi, hogy tényleg valós az az érzelem).

Éjszaka már egész jól éreztem magam. Főnök nem volt bent, aztán amikor épp nem dolgoztam, akkor a rocker csajjal beszélgettem. Januárban le fog számolni, mert elköltözik (a párjával vagy a párjához) Kecskemétre.
Szóval, elég sokat beszélgettünk. Jókat nevettem a sztorijain.