Szeretnék nektek mesélni valakiről. Tudom, vagy sejtem, hogy nagyon unalmas lehet, hogy mostanában mindig van valaki, akiről írok. Meg mindig van valami „nagy szerelem”; a külföldi srác, aztán a három hetes pasim.
De most nem is igazán szerelemről akarok írni…
Az egész úgy kezdődött, hogy már több, mint egy hete beteg vagyok, aztán az éjszakás műszakot elég rosszul viseltem. Elszenvedtem odabent meg ilyenek és az egyik kollégám is eléggé szenvedett. Elviccelődtem a többiekkel, amennyire az erőmből telt; a kollégám is el-elmosolyodott a sok hülyeségen, de nem az a nagyon beszédes típus.
Másnap ő nem is jött dolgozni, mert annyira beteg volt. Igazából nekem se kellett volna, mert alig éltem.
Láttam, hogy fent van neten és csak úgy viccelődve megírtam neki, hogy milyen dolog az, hogy ő otthon pihenget, mi meg bent szenvedünk.
Ő nem tudott aludni, én meg alig éltem és valahogy úgy alakult, hogy az egész éjszakát átbeszéltük. És aztán a maradék két éjszakás műszakomat is. Olyan hajnali négy körül ment csak elaludni.
Aztán napközben is szinte nonstop beszélgettünk. Amikor pihis voltam, amikor épp ébren voltam (mert a betegség eléggé kiütött), akkor is el-elbeszélgettünk.
De, hogy is mondjam… Nem arról, hogy szerelmesek lennénk, szóba se került ilyen. Egyszerűen barátként végig beszéljük a napokat.
És tudom, hogy tetszek neki és ő is tudja, hogy tetszik nekem. De… hm, nem is tudom, hogy mondjam. Nem beszélünk erről.
Ő nem bókol, hogy mondjuk mennyire szépnek tart, sőt igazából semmilyen megjegyzést nem tett a külsőmre, mint ahogy a legtöbb pasi…
Én nem töprengek azon, hogy most akkor mi van vagy mi lesz, vagy mi lenne, vagy mi lehetne. Semmi, csak örülök, hogy beszélünk. És azt érzem, hogy bízok benne, de azon sem töprengek, hogy ez most jó ötlet e vagy sem.
Semmin nem töprengek.
Most délutános vagyok. Éjjel érek haza.
Amíg nem fekszek le aludni, addig ő sem. Addig beszélgetünk.
Az életünkről, a munkáról, arról, hogy épp mit csinálunk, miket szeretünk, miket nem.
Mindenféléről.
Nem nagyon beszéltem róla még senkinek.
Anyum annyit tud, hogy egy kollégámmal beszélgetek, mivel ugye csak látja, hogy egész nap a telefont nyomkodom.
A gyárból a kiséri kolléganőm tudja; kb. ugyanabból az okból, mint anyum. Persze, most délutános műszakban nem írkálunk egymásnak egyfolytában, mert ugye dolgoznom kell, de ha van egy kis időm, akkor írok neki és beszélünk kicsit.
Tegnap is kb. csak műszak felénél tudtam neki írni és írta, hogy már hiányzott is neki, hogy nem pittyeg a telefonja. Én meg erre írtam is neki viccelődve, hogy milyen kedves, hogy a telefon pittyegésnek örül, nem nekem. Erre írta, hogy ő annak örül, hogy amikor van egy kis leheletnyi szünetem, akkor rá gondolok és írok neki, pedig kicsit pihenhetnék is a szünetembe.
Köszi 🙂 🙂 🙂
Cukik vagytok.. 🙂