„Megnyílni, és bízni benne, hogy a másik olyannak fogad el, amilyen vagyok – ez a szeretethez vezető út.”

Nah, hol is kezdjem…
Azt hiszem, hogy a tegnapi napomról szeretnék írni leginkább, meg egy kicsit a mairól…

Mióta a kollégámmal elkezdtünk ismerkedni tegnap találkoztunk először a gyárban (gyáron kívül még nem taliztunk, de majd erre is kitérek).
Mindketten paráztunk kicsit, vagy nem is kicsit. Eleve ugye elég macerás a munkahelyen megfelelően kezelni az érzelmeket. Úgy értem, hogy azért mindenki foglalkozni akar azzal, aki fontos számára, de közben a munkát is el kell végezni ( a főnököm ki is van akadva az egyik kolléganőmre, mert az új szerelem miatt semmire nem figyel).
Persze, annyiból jó volt, hogy szombati nap volt meg tízkor hazament az összes főnök.
Két kollégánk viccelt velünk, hogy miért nem megyünk el randizni? Persze, mindketten rákvörösek lettünk. Azt hittem, hogy a kollégám mondta el nekik, aztán azért szívják a vérünket. Mondjuk csodálkoztam rajta, hogy mondta nekik, mert nem az a megnyílós típus. És amúgy, mint utólag kiderült ő se mondta nekik, csak ennyire ráhibáztak.
Utána persze futótűzként terjedt a hír és mára szerintem már mindenki tudja. Nah, de kicsit előre siettem…
Tíz után bejött hozzám az irodába. Olyan jót mosolyogtam rajta (nem gúnyosan). Nos, ő nem az a könnyen megnyílós típus. Most meg még zavarban is volt. Szóval, alig mert megszólalni. De ha látnátok, hogy mosolyog rám.
Ma írta is, hogy parázik a 26.-i randink miatt. Kérdeztem tőle, hogy miért? Írta, hogy azért, mert fél, hogy akkor is olyan szótlan lesz, mint tegnap. Mondta, hogy sajnos neki kicsit több idő kell, hogy megtudjon nyílni. Én meg írtam neki, hogy egy csomó időnk van, nem kell erre rá stresszelni, engem ez nem zavar. Erre írta, hogy annyira örül neki, hogy ilyen türelmes vagyok.

Tegnap este rám írt Fültágító, hogy ha exemmel kibékülök, akkor nagyon meg fog verni. Aztán gondolom, hogy reggelre a fülébe jutott a nagy hír rólunk, aztán írta is, hogy örül neki.
Az egyik kolléganőm is írt üzit, hogy mennyire örül nekünk.
Írtam is neki, hogy olyan furcsa, mert nem mondtuk egymásnak hogy szeretlek, nem csókolóztunk, még meg se öleltük egymást, de még is olyan boldog vagyok.