„Lehet, hogy túl erősen öleltem. De muszáj volt. Mert senkinek sem akartam odaadni.”
Olivia Gladstone
Nah, szóval, akkor mesélek a randimról… Úgy volt, hogy a randi napján mindketten reggel értünk haza, mert éjszaka dolgoztunk. Szerencsére a fogam ki lett húzva, szóval, azzal már nem kellett foglalkoznom. Max. olyan három órát aludtunk, aztán arról csevegtünk messengeren, hogy melyikünk izgul épp jobban. Ez lehet, hogy kicsit fura, mert egy randin előtt talán nem kellene a másiknak elmondani, hogy mennyire parázunk, de elég őszinték vagyunk egymással, és ez valahogy nem éreztük gáznak. Most sem érzem annak, csak tudom az általános emberi reakciót. Ő vonattal utazott Jászberénybe, én busszal. Persze, mindketten zavarba voltunk. Munkán kívül ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk. Moziba mentünk. Egy animációs filmet néztünk; Ferdinánd a címe. Aranyos kis sztori volt, de gondolom, hogy titeket nem a mozi műsor érdekel a leginkább. Nos, ahogyan azt már említettem, ő nem az a nagydumás típus meg nem olyan könnyen fejezi ki az érzéseit, főleg, ha szavakba akarná önteni. Szóval, egy kicsit bátortalan. Így meg is lepődtem, hogy mozizás közben magához ölelt. Ez elég nagy lépés volt tőle. Persze, nagyon örültem neki. Mozizás után sétálgattunk meg beszélgettünk. Annak ellenére, hogy elég szűkszavú tud lenni nagyon jól megértjük egymást. Volt, amikor csendben voltunk, de soha nem volt kínos. Csak úgy élveztük a pillanatot. Séta közben már meg is fogtuk egymás kezét. Csoda szuperül éreztük magunkat. Az én buszom hamarabb indult, mint az ő vonata. Aztán egy kicsit vártunk a buszmegálló várótermében. Úgy magához ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. Ott csattant el az első csókunk is. Soha nem volt még egy váróterem sem ennyire romantikus. Legszívesebben haza se jöttem volna…
Két napon a gyárban is láttuk egymást. Műszak közben nem járkáltunk egymáshoz. Ő csinálta a saját dolgát, én meg az enyémet. Neki se volt könnyű meg nekem se, de az a munkahelyünk. Nem csinálunk céltálát egymásból. Műszak elején azért mindig adtunk egymásnak egy puszit. Én ugye délutános voltam, ergo este tízig dolgoztam; ő meg este hatkor végzett. Amikor írta, hogy indul haza, akkor ki is mentem hozzá, hogy elkísérjem a kapuig. Úgy voltam ezzel, hogy ennyibe, ha belekötnek se érdekel. Persze, neki nem szóltam erről előre, aztán teljesen zavarba hoztam, de nagyon örült neki. Olyan aranyos, amikor zavarba van.
Írtam neki a randink utáni napon amolyan tisztázásképpen, hogy ő most úgy tekint rám, mint valakire, akivel ismerkedik vagy a párjaként? Látom elolvasta, eltelik egy perc, kettő, három. Nem írt semmit. Már nagyon paráztam. Épp írni akartam neki, hogy nincs rossz válasz és akkor jelezte a messenger, hogy ír. Írta, hogy párjaként tekint rám. Erre írom neki, hogy elég nagy volt a hatásszünet. Erre elkezdi nekem, hogy tudja, direkt csinálta, de alig bírta ki, hogy ne írjon rögtön vissza. Ember szívéről ekkora kő még nem gördült le, mint akkor nekem… Tegnap írta nekem, hogy reméli, látszik rajta, hogy mennyire örül már annak is, ha csak láthat. Hogyne látszódna rajta. Az egyik nap, amikor ő nem dolgozott, én meg délutános voltam, akkor bejött a gyárhoz motorral, hogy munka előtt, ha csak 5 percre is, de láthasson. Hát, nem aranyos?