„A legszebb ajándék: egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem – csak egy gondolat: “Szeretlek”.”

Kedden mondta párom, hogy eljönne motorral, legalább egy kicsit tudjunk találkozni.
Ami ugye azt jelentette, hogy akkor ide, hozzám jönne.
Nem tudom, hogy mennyire tettem írásba egyértelművé, de nem nagyon szoktam senkit meghívni magamhoz. Nem véletlenül.
De hát, ő látni akart engem, én látni akartam őt. Szóval, megírtam, hogy mire számítson itt és rábíztam, hogy jön e vagy sem. De így is jönni akart (pedig nem sokat szépítettem a helyzeten).

Szóval, tegnap pakolásztam itthon. Főleg a konyhába meg a fürdőszobába, ahova anyum macskái beszoktak menni.
Az én szobám nem szorult nagy rendrakásra, de ettől még nagyon paráztam.
Csináltam új műkörmöt magamnak. Legalább kicsit elterelte a figyelmemet. Mutattam páromnak is (mert hát, a nap nagy részében messengeren beszélgettünk) és tetszett neki.

Ma reggel elugrottam boltba, aztán megfőztem. Rá nem sokkal meg is érkezett.
Lehet ez fura lesz, de ki se sminkeltem magam. Instára fel is tettem egy képet, így smink nélkül.
Őszintén szólva úgy gondoltam, hogy mivel a következő randink valószínűleg strandon lesz, így hamarosan úgy is látna smink nélkül (egyébként azt mondta, hogy így is szép vagyok).
Egy csomó időt amúgy csak feküdtünk az ágyon összebújva és örültünk, hogy együtt lehetünk.

Három körül indult haza, mert estére ment dolgozni, és még előtte hazament, hogy ne motorral menjen dolgozni.
Tiszta depis voltam utána.
Húgommal is beszéltem.  Meg olyat mondott, hogy egyből 50%-ot zuhant a hangulatom, de erről majd később mesélek…