„Szeretni valakit nemcsak a saját boldogságodról szól. Akarnod kell, hogy ő boldogabb legyen nálad.”

Először mesélek a jó dolgokról, mert ha a rosszakkal kezdem, akkor már nem tudok majd lelkesedni…

Hétfőn műszak után (délutános voltam) páromhoz mentem. Olyan fain volt, mert este 10-re bejött elém a gyárhoz és együtt mentünk hozzá. Pedig igazából megtehette volna azt is, hogy csak az otthoni buszmegállóba kijön elém (még nem voltam nála eddig).
De bejött inkább elém, mert annyival is több időt tud velem tölteni.
Annyira örültünk egymásnak.

Amúgy majdnem nem taliztunk.
Ugyanis tesójával valamelyik hónap villanyszámláját elkeverték és nem lett befizetve. Nem is vették észre, amíg délután oda nem mentek hozzájuk, hogy amíg nem pótolják a befizetés addig kikapcsolják (holnap vagy holnap után kapcsolják vissza nekik, mert amúgy a kifizetéssel nem volt problémájuk, csak elkeverték  valahova a csekket).
De így akkor ugye írta, hogy lemondhatja e a talit. Egyből a sírás kerülgetett, mert annyira beleéltem magam abba, hogy találkozunk és együtt fekhetünk, majd kelhetünk.
Érzékelte is, hogy mennyire nem tetszik a dolog. Aztán kérdezte is tőlem, hogy így is elmennék hozzá? Mondtam, hogy persze. Erre írta, hogy ő örülne, ha mennék, csak úgy gondolta, hogy így nem szívesen aludnék ott. Erre mondtam neki, hogy legközelebb ahelyett, hogy megpróbálja kitalálni, mit szeretnék, inkább kérdezze meg. Aztán írta nekem, hogy ennyire szeretném látni? Írtam, hogy persze, mi olyan meglepő ezen? Erre írta, hogy jó értelemben fura érzés, hogy valaki ennyire szereti…

(Futólag találkoztam bátyjával is; ő is este jött haza a munkából)
Olyan jó volt vele aludni meg reggel arra ébredni, hogy ott fekszik mellettem. Annyit  bohóckodtunk (olyan sokszor csikizett meg tegnap, hogy ma reggel tiszta izomlázzal ébredtem).
Hát, nem tudom, igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de szerintem könnyebb olyannal együtt, aki hozzánk hasonló.
Volt már 1-2 kínos szitunk, amik nagyon gázok lettek volna, ha nem állunk mindketten hasonlóan ehhez az egész kapcsolatos dologhoz.
Tegnap este jöttem haza. Jászberénybe átjött velem, hogy ne egyedül várjak a buszomra és, hogy addig is velem lehessen. Mega aranyos.
Írásba persze, beszéltünk, amíg haza nem értem és le nem feküdtem.

A következő dolog igazából nem szomorú, de még lehet az lesz.
Exem valószínűleg újra összejön az exével. A csaj szakított a sráccal, aki eljegyezte, amint dobta exemet.
Én nagyon erősen igyekszem nem elveszteni a hitem a nagy szerelemmel kapcsolatban, de nekem elég fura, hogy a legnagyobb szarban magára hagyta exem, most meg, amikor rendeződtek a dolgai, akkor megint szereti meg hiányzik neki.
Mondtam exemnek (mert amúgy minden szart elmond nekem), hogy ezt ő tudja, hogyan dönt, de tekintve, hogy szerelmes, így úgy is teljesen mindegy, hogy ki, mit mond.
Szerintem átcseszi a fejét, de ne legyen igazam.
Mindenki mondja nekem odabent, hogy ne sajnálgassam, mert megérdemli, de nem tudok kárörvendő lenni. Mindenkit megsajnálok, ha kell, ha nem.

A szomorú hír: húgom válni fog. Rájött, hogy a férje neten ismerkedik egy csajjal, aztán amikor kérdőre vonta, akkor dőlt minden. A férje meg se próbálta megmagyarázni a dolgot vagy valahogy javítani a helyzeten. Ennyit ér kb. két év. Erre az évre tervezték az első gyerkőcöt.
Kb. két nap leforgása alatt tiszta görény lett húgommal. Rá se lehetett ismerni.
Most már úgy áll a dolog, hogy a helyzethez képest talán emberi módon hajlandó ő is intézni a válást.
Mindenesetre ez elég szomorú.
Annyira szerelmesek voltak. Látnátok az esküvői képeket; olyan boldogok voltak…
Aztán egyszer csak félre siklik valami és minden darabokra foszlik.
Hogy lehet így hinni az igaz szerelemben? Húgom két évvel fiatalabb, mint én és már meg kell tapasztalnia, hogy milyen egy elcseszett házasságon túl jutni.
Nem igazság….