„Mindegy, hogy mennyire jók vagy rosszak a dolgok, mindig eljön az egyensúly.”

Elképzelni se tudjátok, hogy milyen beteg voltam. Még mindig beteg vagyok, de már úgy tűnik, hogy életbe maradok.
Persze, dolgozni attól dolgoztam. Mivel délelőttös voltam, így naná, hogy nem akartam cserbehagyni mindenkit azzal, hogy nem megyek dolgozni.
Pedig amúgy jobban tettem volna. Minden hajnalban hányással kezdtem a napot és egész nap lázas voltam. Olyan négy napig csak halászlevet ettem, abból is csak annyit, hogy éppen ne haljak éhen.
Szóval, ezért nem is írtam ilyen sokáig. Itthon, amikor hazaértem, csak feküdtem és próbáltam nem meghalni…

Páromhoz mentem betegen is. Úgy voltam ezzel, hogy ha a munkát végig küzdöttem, akkor oda gond nélkül elvonszolom magam. Persze, mondta, hogy szívesen jön ő, hogy ne kelljen utaznom. Ezt csak azért utasítottam vissza, mert tudtam, hogy itthon lesz anyum és, akkor tuti egész nap nem hagyna minket békén. Úgy gondoltam, hogy majd bemutatom akkor, amikor nem kínszenvedés a létezés.
Páromnál nagyrészt csak feküdtem, de kicsit helyre is jöttem. A pihizést meg ő se bánta, mert előtte ugye ő is dolgozott (hat nap tizenkettezés, 3 nap pihi).
Filmeztünk, ami kb. annyit jelent, hogy az első tíz perc után bealudt mellettem. Nagyon aranyos volt.
Ágyba hozta nekem a teát meg igazából bármit kérhettem volna, de én annak örültem a legjobban, hogy vele lehetek.
Nagyon klassz köztünk eddig minden. Az „eddig” inkább csak az alap pesszimizmusból ered, nem bármiféle problémából.

A gyárban is nagyon szurkol mindenki nekünk.

Munka ügyben nem sok újdonság van. Volt némi feszültség amiatt, hogy az egyik kolléganőm viselkedése miatt egységesen szívatva lett mindenki.
Az egyik nap kicsit össze is szólakoztam a főnökömmel. Nem veszekedtünk, annál azért jobban tiszteljük egymást. Én csupán kifejeztem nem tetszésemet azzal kapcsolatban, hogy más viselkedése miatt kell esetleg a jövőben szívnom; ő meg utalt rá, hogy azért, aki nem szolgál rá azt nem fogják csesztetni.
Olyan durván meg szoktam amúgy magamon lepődni. Múltkor is, amikor az egyik raktáros sráccal nem túl kedvesen levelezgettünk egymással. Szerintem munkában még barátnőm sem ismerne rám, annyival másabb vagyok.
Úgy értem, hogy pl. munkában, ha tudom, hogy igazam van és úgy érzem, hogy meg is kell védenem az igazam, akkor minden gond nélkül meg is teszem, akkor is, ha konfliktust eredményez. Persze, ez nem azt jelenti, hogy akkor mindenért, mindenkivel szembe megyek, mert azért tudok mérlegelni. De magánemberként inkább adok valakinek igazat jobb a békesség elvén, akkor is ha nem teljesen osztom a véleményét.

Exemre munka szempontjából kicsit rájár a rúd. Mostanában elég sok mindent benéz, ami az ő pozíciójában nem épp a legjobb. Nem is nagyon éreztem azt mostanság, hogy szívesen csinálnám a munkáját.
Buta amúgy, mert ha jobban odafigyelne, akkor onnan jóval fentebb is juthatna.
Az exével újra összejött és elméletileg dúl a szerelem.
Amennyire nekem meg páromnak szurkolnak odabent, kb. annyira nem szurkolnak nekik. Mindenki azt tanácsolta exemnek, hogy hagyja a csajt a francba, de hát, a szív már csak ilyen bolondos.