„Nem kell, hogy az egész világ szeressen. Elég pár rendes ember.”

Már csak a tüdőmet köhögöm ki, egyébként jól vagyok. Néha még van egy kis izomfájdalom, de nem vészes. Szerencsére lázas sem vagyok már.
Persze, esélyes, hogy vissza fogok esni, mivel az egész gyár csupa betegség. Az irodába is oda-vissza adjuk egymásnak és mire mindenki kikeveredne belőle addigra már szétszórtuk a családtagok között, és az egész kezdődik elölről.
Most csodával határos módon ragyog odakint a napocska. Már majdnem elhiteti az emberrel, hogy az élet túlélhető…
Nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Annyira keveset tudtam írni mostanában, hogy most legszívesebben egyszerre törne elő belőlem minden gondolat, de mire oda jutok, hogy legépeljem ezeket, addigra szétmorzsolják egymást…

Hugóm eléggé ki van. Még kb. két hónapig tuti, hogy együtt lakik a férjével.
A férje persze még mindig kavar azzal a két gyerekes nővel. Hugóm látta, hogy a csaj milyen képeket küldött a férjének. Hát, nem szégyellős és akkor még enyhén fogalmaztam. Mutatta hugóm a képeket; remélem, hogy minél hamarabb szelektálja az agyam, mert pont nem akartam ilyeneket a fejembe tudni…
Hugóm mondta, hogy felteszi netre a csajról a képeket, de igyekeztem lebeszélni. Mondtam neki, hogy így is épp elég nehéz lesz „békésen” elválni, ne rontson rajta ezzel.
Persze, megértem, hogy szeretne valahogy bosszút állni, hogy még mindig ott lakik a férje és közben a csajjal kavar. Pocsék dolog, amikor az embert hülyének nézik…

Jah, és ha már az exeknél tartunk…
Exem valamelyik nap kérdezte tőlem, hogy gyógyulgatok e már? Mondom neki, hogy lassan úgy tűnik, életbe maradok meg most már tele vagyok energiával.
Erre kinevet. Kérdezem tőle, hogy mit nevet? Mondja nekem, hogy azt neveti, hogy én tele vagyok energiával, amikor én mindig fáradt vagyok.
Erre mondtam neki, hogy semmi baj az energiaszintemmel, ha nem kell marhaságokkal foglalkoznom…
Úgy látszik ez egy fájó pont maradt… Amikor szakított velem, akkor a fejemhez vágta, hogy mindig fáradt vagyok. Igaza volt. Tényleg mindig az voltam. Persze, mivel mindennel nekem kellett foglalkoznom, amíg együtt éltünk, így nem csoda. Viszont ez akkor is nagyon bennem maradt. Egy érzésféle, hogy sose lehetek fáradt…

A kiséri kolléganőm állandóan panaszkodik, hogy mostanában nem járkálok hozzá beszélgetni. Nem fogja fel, hogy nem mászkálhatok ki az irodából, mert akkor fenéken leszek billentve.
Amikor meg nagy nehezen odajutok hozzá, akkor állandóan faggat, hogy mizu velem meg párommal. Persze, ez kedves lenne, de néha kicsit túlzásba esik.

Jövő hónapban már meg van, hogy mikor talizok barátnőmmel. Elég rég taliztunk már.
Neki is lemehetne már a válása.
Mostanában nem beszéltünk valami sokat. Vagy épp ő volt elfoglalt, vagy én (vagy épp a betegségtől haldokoltam), aztán valahogy lemaradtak a nagy beszélgetések. De majd pótlunk ebből egy kicsit jövőhónapban.

Párommal minden okés. Nem vitázunk és ami még jobb, hogy nincs is miért. Örülünk, ha egy kicsit is látjuk egymást meg, ha tudunk melón kívül talizni.
Tegnap írta nekem, hogy lenne egy kérdése. Huh, gondoltam, mi lehet a baj? Erre írta, hogy áprilisba lesz az egyik haverja esküvője és, hogy elmennék e vele? Naná, hogy el. Igaz, hogy a kanyarban nem fogok senkit ismerni és tömeg lesz, és kb. a létező összes szituációra sor kerülhet, amik feszültséggel tölthetnek el, de nem baj.