„Senki sem tökéletes, és mindenki cselekszik jót valamint rosszat is. A kérdés csak az, hogy melyikből mennyit.”

Annyi minden jár a fejemben, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Van egy csomó olyan „apróság”, ami mindig eszembe jut, hogy leakarom írni, mert nekem fontos (még ha nem is valami nagy dolog), aztán leülök írni és azzal a lendülettel ki is megy a fejemből.

Nem tudom, hogy ezt leírtam e, szerintem nem.
2.-án este nyolckor messengeren írt az új műszakvezetőm. Megláttam, hogy írt egyből összerándult a gyomrom. Nem azért, hogy rosszba lennénk. Tudjátok ő az, akiről írtam, hogy a három kolléganőmmel nem is beszélget, csak velem.
Szóval, nem azért éreztem így, mert gondunk lenne egymással. Csak amolyan alap ösztönből jött, hogy ha az egyik főnököm este ír, akkor az nem jelent jót (annak semmi jelentősége, hogy messengeren, mert a nagyfőnök meg viberen szokott írni).
Megnyitottam az üzit, aztán kiderült, hogy „csak” a névnapom alkalmából köszöntött fel. Kedves volt tőle.

A kiséri kolléganőmtől is kaptam ajándékot. Meglepődtem, pedig igazából gondolhattam volna, mert ha nincs semmilyen alkalom, akkor is kapok valamit. Hol csokit, hol kávét vesz nekem (véletlenül se engedné, hogy én hívjam meg kávézni), meg néha még energiaitalt is (bár azt általában hagyja visszautasítani azzal az indokkal, hogy a kávé mellé nem tesz jót a szívemnek még az is).
A lánya Avonozik, aztán ilyen nőis cuccokat kaptam: kis pipere táska, két körömlakk, egy körömdíszítő fehér körömlakk, egy parfüm és egy sál.
Kicsit rosszul is érzem magam, hogy ennyi mindent vett nekem. De hát, annyira szeret azóta, hogy először találkoztunk.
Amúgy fura, mert mivel csak a munkahelyünkön találkozunk, így alap lenne, hogy csak munkahelyi barátnő, de még is többnek érzem.

Van egy srác is, akivel mostanában többet beszélgetek a gyárban. Rendes meg dolgozik normálisan, de nem nagyon találja a helyét a világban.
Aztán olyan egy hónappal ezelőtt (de lehet több is volt) nagyon el volt kenődve (vagy éjszakás voltam, vagy hétvége volt, mert különben nem lett volna annyi időm, hogy észrevegyem). Kérdeztem is a kiséri kolléganőmet, hogy mi a gondja-baja, aztán ő mondta, hogy nem nagyon tud most senkivel beszélgetni (két csajjal van még jobb beszélő viszonyba, de ők akkor épp másik műszakban voltak, és kb. mindenki bőven idősebb volt nála).
Vettem csokit (kinder bueno-t) és az egyik felét oda akartam adni a kiséri kolléganőmnek, de előtte evett csokit és a fogyókúrája miatt nem ehetett többet. Én meg gondoltam egyet és oda adtam a srácnak, hogy jobb kedve legyen.
Aztán most ahogy éjszakásak voltunk el-elbeszélgettem vele.
Mostanában nincs olyan jó kedve. A munkát is eléggé unja. Meg valamelyik éjjel mondta, hogy nem tehet róla, de ő mindig csak azt nézi, hogy meg tudja nevettetni az embereket.
Tudom, nem ez a megfelelő reakció, de úgy megsajnáltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gáz, hogy egy ilyen jó tulajdonsággal mennyit fog szívni…

Jah, igen, az irodista kolléganőmről is akartam írni (már egy jó ideje)…
Most nem dolgozott egy ideig, mert elesett és nem tudott lábra állni. Nem tört el a lába, de eléggé bedagadt.
Amíg nem dolgozott a főnökasszonya (aki miatt új munkát is keres közben) az ő feladatait átadta egy másik csajnak, de úgy végleg, tehát nem csak addig, amíg barátnőm nem dolgozott.
Kérdeztem is tőle, hogy akkor most, hogy megint dolgozik, mit csinál egyáltalán odabent? Kis hülyeségekkel van igazából csak megbízva. Biztos, hallotta a főnökasszonya, hogy fel akar mondani, aztán úgy volt vele, hogy addig jó az neki…
Meg amúgy is utál az a nő mindenkit.

Mostanság, némi motivációt érzek arra, hogy többet érjek el a cégnél annak ellenére, hogy szeretem a mostani pozíciómat. Nem is nagyon értem, hogy miért érzem most így, mert igazából semmi nem változott odabent.
Lehet, hogy csak én változtam. Ebben is.
Gondolkoztam azon is, hogy vajon csak azért érdekel exem pozíciója (persze csak akkor, ha elmegy; senkit nem túrnék ki), mert ő úgy van vele, hogy senki másnak nem menne annyira se, mint neki? És valószínűleg ez is benne van. Ugyanakkor az tetszik még a munkájában, hogy amit konkrétan csinál, az csak az ő dolga. Tehát, nem kell azt hallgatnia más helyett, hogy mit rontott el (és ezt mostanság nagyon hiányolom a saját munkakörömben). Persze, ott van a hátulütője, hogy van jó pár olyan tényező is, amin céges szinten kellene változtatni ahhoz, hogy minden jól működjön és biztosan megölne az ideg attól is, ha emiatt nem tudnék valamit jól megcsinálni…
Ezzel párhuzamban azon is eltöprengtem, hogy ha törekszem bármi ilyenre és emellett még a tanfolyamot is leteszem, akkor hogyan lesz időm mindenre úgy, hogy magánéletem is legyen? Persze, ha nagyon összekapom magam, akkor a tanfolyamos melókból, ha havonta egy munkát megcsinálnék, akkor is bőven megérné.
Szóval, most ezer szálon tervezem, hogy mit, hogyan kellene úgy, hogy ne is süljek bele egyikbe se…

(Huh, de hosszú lesz ez a bejegyzés… Látszik, hogy ma nem dolgozok…)

Valamelyik nap írtam Sheldonnak, aztán olyan 2-3 napig nem írt vissza (igazából azt se jelezte a mobil, hogy elolvasta az üzit).
Hát, jó, gondoltam így jártam. Végül is korábban azt mondta, hogy ha nem akar velem beszélni, ne aggódjak, azt észre fogom venni…
Végül visszaírt, sőt még egész hosszan el is beszélgettünk.
Kérdezgettem a barátnőjéről is kicsit. Mondjuk róla csak óvatosan szoktam érdeklődni, de eddig még nem érzékeltem, hogy annyira belemásztam volna a témában, hogy az zavarja.
Visszakérdezett, hogy nekem mi a helyzet a külföldi sráccal. Bár így, hogy élőben nagyon keveset beszéltem vele, nem igazán tudom, hogy ez amolyan udvarias viszontérdeklődés volt vagy tényleg érdekelte. Bár megkockáztatom, hogy ha a legkevésbé sem érdekelné, akkor szimplán nem hozná fel.
Megjegyeztem neki, hogy mivel csak fél év múlva jön haza (mondjuk ebből már letelt egy hónap), így eléggé oda kell figyelnem arra, hogy ne hatalmasodjon el rajtam az a gondolat, hogy egyedül minden sokkal könnyebb. Erre mondta is, hogy pedig ez teljesen így van. Ezen olyan jót mosolyogtam, mert igazából minden más ismerősöm rögtön cáfolni akarta volna ezt.
Kérdeztem amúgy tőle, hogy a barátnőjét senkinek nem akarja bemutatni a szűkebb „baráti” köréből? Azt mondta, hogy nem. Persze, érdekelt, hogy miért és ebből lett is egy szintén kicsit hosszabb beszélgetés…
Azt hiszem, hogy azért szeretek vele beszélgetni, mert szeretem azt, ahogyan látja a dolgokat (akkor is ha vannak furcsaságai, talán főleg azok miatt), tetszik a világa az agyamnak. Persze a szívem miatt soha nem tudnék olyan nézőpontok alapján élni, mint amilyenek neki vannak.

Tegnap elmentem mamámhoz. Gonoszul hangzik, de semmi kedvem nem volt. Igazából most is csak azért mentem el hozzá, mert előtte való nap felhívott, hogy szeretne felköszönteni, de mivel nagyon fáj a lába, így nem tud eljönni, látogassam már meg.
Szóval, délután elmentem hozzá. Úgy az első fél órában szó szerint csak az járt a fejemben, hogy nem akarok ott lenni, haza akarok menni… stb. Amúgy is fáradt voltam, mert az éjszakás műszak után csak egy órát aludtam. Gondolhatjátok, hogy milyen friss voltam.
De aztán egészen jól éreztem magam. Sütöttünk, beszélgettünk.
Apum viszont nagyon felbosszantott, de nem mondtam nekik… Az egyik az volt, hogy mamámnál két tányérral is evett az ebédből, itthon meg úgy kell könyörögni neki, hogy egyen. És persze, most jöhetne az az érv, hogy mindenkinek az anyai főztje a legjobb, ha nem olyan kajáról lett volna szó, aminél csak a krumplit meg a sajtot kell bedobni a sütőbe, meg ráönteni az előre összeállított bolti fűszert. A másik meg (bár ezt direkt nem előttem csinálták), hogy apum elvitte mamámhoz a zoknijait mosni, aztán tegnap hozta haza, ami megszáradt. Ez annyira bántott, mert mamának úgy tűnhet, hogy anyum még mosni se szokott rá, pedig igen (még valamelyik nap mondta is nekem, hogy apa mit vett fel, mert a tiszták között alig volt és a szennyes között se talált). Persze, ezt nem mondom anyának, pedig nagyon szeretném, de nem akarok még több vitát…
Nem tudom, hogy jött fel, de mamám mondta, hogy (gondolom, úgy írta meg a végrendeletét) a házat a halála után addig nem lehet eladni, amíg a 3 közül egy gyereke is él…
(Lehet ilyet csinálni?)
… mert, hogy az ő gyerekei ne legyenek az utcán, ha szétmennek. Mondjuk az összesnek olyan marha stabil a házassága…

Mára azt hiszem ennyi elég…