Pasik…

A tetoválós sráccal mostanában sokat beszélek.
Tegnap mondta, hogy egy kérése van csak, hogy maradjon közöttünk, amikről beszélünk.
Nem mintha nagyon titkos dolgok lennének ezek. Mondjuk van 1-2 téma, amiről tényleg nem beszélhetek senkinek, meg nem is írhatok ezekről, de egyébként ezt kérnie sem kellett.
Hajnali négytől aludtam ma is normálisan. Előtte is be-beszunnyadtam, de mindig felébredtem és visszaírtam, ha épp írt.
Tegnap feladtam neki postán a pénzt, nem rég írta, hogy megkapta.
Nem tudom, hogy mi lesz vele párkapcsolati szempontból. Úgy értem, hogy gondoltam, jól van szétmentek most kicsit, elege lett csaj szüleiből, de évek óta együtt vannak, majd rendben lesznek.
De lehet nem lesznek, nem tudom, majd kiderül.

Tekintve, hogy elég későn feküdtem le, így reggel alig tértem magamhoz.
Erre kitől kapom az első üzit? Hát, a kollégámtól…
Gondoltam magamban, hogy ne már, kora reggel nincs kedvem azt hallgatni, hogy mit szeretne velem csinálni. Álmosan nem vagyok túl türelmes az ilyenekhez.
De nem ezzel kapcsolatban írt, vagy legalábbis nem rögtön.
Tiszta ideg volt. Kiderült, hogy a párjának van egy majd 2 millás tartozása, amiről valahogy elfelejtett szólni. A behajtó küldte a levelet. Házat meg most vettek nem rég. Elég pipa volt.
Délután biztos lesz egy „kellemes” beszélgetés közöttük…
Persze, miután kipanaszkodta magát, fokozottan hozta a formáját. Hát, hogy is fogalmazzak… Küldött nekem képet a kisebbik fejéről. Nem akarok 18-as jelzést tenni a bejegyzésemre, azért írom így.
Nagy álmosságom közepette úgy meglepődtem, hogy még a telefont is elejtettem.
Nem tudom, hogy néhány pasi miért hiszi, hogy ez olyan marha izgató?

Tegnap vettem csokit, aztán a felét betettem exem fiókjába. Most az édesség fiókunk üres, túlságosan hónap vége volt már.
Ne értsétek félre ennek semmi köze a nagy szerelemhez meg ilyen extra rózsaszínű, vattacukor érzelmekhez.
Délelőtt írta, hogy köszöni.

A műszakvezetőmet is kínáltam csokival este, de azt mondta, hogy olyankor ő már nem nasizik.
Hát, ha nem, hát nem.

Az udvarlóm lassan jön haza.
Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem parázok egy kicsit sem.
Igazából, nem is tudom, hogy mitől félek jobban: attól, hogy agyonig belészeretek vagy attól, hogy nem fogom eléggé szeretni…